A köznapi és média-diskurzusokban evidencia számba megy, hogy vannak „zsidók”, akiket környezetük csoportként érzékel, és van a környezet, ami ugyanebben az érzékelésmezőben gyakran konfliktusba kerül az előbbiekkel.  Na de mi teszi „zsidókká” – azaz a többiektől csoporthatárok elválasztotta kollektívummá a konkrét zsidókat, akik a „terepen” valóban együtt élnek szomszédjaikkal, munkatársaikkal, főnökeikkel, családtagjaikkal, a bolti eladókkal és a futball-huligánokkal – azaz így, együtt, a „nem-zsidókkal”?

Mi a közös a vallásos, hagyománykövető zsidóban és abban, aki tizenhat éves korában véletlenül megtudta, hogy egy-két nagyszülője zsidó volt?  Hasonlítanak-e bármiben is azok az élethelyzetek, amelyekben saját maguk és/vagy a szomszéd, a főnök vagy a futball-huligán szemében is „zsidóként” cselekszenek? És kiknek is kellene megvitatni, eldönteni, hogy mit is kellene tenni, ha egyszer a „zsidók” és „nem-zsidók” úgy találják, hogy a helyzet („együttélés”) nem jó úgy, ahogy éppen van? A zsidó vezetőknek? Vallási tekintélyeknek? A zsidó szervezetek együttesének? Vagy minden zsidónak külön-külön?

Erős a kísértés, hogy azt gondoljuk: a köznapi kép csalóka, az elképzelt kollektívumok nem is léteznek. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A magyarországi zsidók körében végzett két nagy felmérés során ugyanis a megkérdezettek – felmérésenként nagyjából 2000 fő – kb. kétharmada azt mondta, hogy vannak olyan dolgok, amiket egy nem-zsidó nem tud megérteni, több mint a felük baráti köre kizárólag vagy nagyobb részt zsidókból áll, 50 százalékuk szerint a zsidók jobban összetartanak, mint mások, és egyharmaduk még azzal is egyetértett, hogy bizonyos zsidó témákról kínos a nem-zsidókkal beszélgetni.  Ezek az adatok bizony azt jelzik, hogy a zsidók nagy része csoportként érzékeli a zsidóságot, még a szekularizáció, integráció és asszimiláció olyan magas szintjén is, mint ahová a magyarországi zsidóság majd két évszázad alatt eljutott.

De mit is érzékelnek, amikor „zsidóságot” érzékelnek, hiszen – lásd előbb – nagyon sokan minden lényeges kérdésben mást gondolnak arról, hogy mi is a „zsidó” – már ha gondolnak erről egyáltalán valamit. Ismeretes, hogy már régóta – és valószínűleg soha véget nem érő – viták folynak arról, hogy mitől is zsidó valaki. A definíciók sokfélék. De ha nem ezeket a normatív definíciókat követve, hanem a társadalmi csoportképző mechanizmusok alapján próbáljuk megválaszolni a kérdést, akkor arra jutunk, hogy itt, Magyarországon, egyelőre egyetlen közös zsidó nevező látszik: a történelmi emlékezet. Szekuláris és vallásos, ortodox és neológ, cionista és asszimiláns, szocialista, liberális és konzervatív, elszánt ellenzéki és kormánypárti, rejtőzködő és öntudatos zsidó – valamennyien abból (is) látszanak levezetni válaszaikat zsidóságuk és mások zsidóságának kérdéseire, amit sorsdöntő zsidó történelmi tapasztalatnak tekintenek. Ez az emlékezet valami homályba vesző történelmi múlt képzeletéből, családi legendákból és történetekből, de mindenekelőtt az üldöztetés emlékezetéből álló elegy. A kétezernyi zsidó interjúalany háromnegyede számára még 2017-ben is ez volt zsidó identitástudatuk legfontosabb alkotórésze. A levezetés eredménye minden esetben különböző, és különböznek – sőt, sokszor harcban állnak egymással – a végkövetkeztetésekből származtatott életstratégiák. De egy valami biztos: az identitásviták és identitás-konfliktusok valamennyi részvevője egyformán relevánsnak tartja a maga számára a közös történelmi emlékezet generálta kérdéseket és választási kényszereket. A választások különböznek, de a választ keresők tudják, hogy ezek a kérdések számukra biztos fontosabbak – életkérdések -, mint bárki más számára, aki ennek az emlékezetközösségnek nem tagja. A relevancia eme közösségében való osztozás, a kérdések közösségének az átérzése viszont határkijelölő, csoportteremtő tényező – még ha aztán válaszok nem is azonosak. Ezt a határt „Mi” és „Ők” között azonban nemcsak azok érzékelik, akiket ez a határ körülír, hanem azok is, akik kívül esnek rajta.  Így nemcsak belülről nézve, hanem kívülről észlelve is csoportként jelennek meg a „határon-belüliek”.

De mi a baj ezzel? Semmi. A társadalmak sokféle csoportból állnak, ezeket a csoportokat sokféle határ írja körül, és ezek között ott van az is, amit az eltérő történelmi emlékezet teremt. Ha valakinek kevésbé fáj Trianon, mint a Holokauszt, illetve fordítva – ezt lehet igazságtalannak tartani, lehet értetlenség, sőt konfliktus: személyes csalódás, sértettség, harag és gyanú forrása, kiválthat családi és nyilvános vitát, de mindezzel együtt lehet élni.  A csoporthatárok érzékelése szituációhoz kötött. Vannak élethelyzetek, beszédhelyzetek, amelyekben az elválasztó határok jelenlétét erőteljesen érzékeli azok, akik pont akkor és pont ott interakcióba lépnek egymással: mondjuk nyilvános emlékezetpolitikai aktusok során. Aztán más helyzetekben ugyanazok a személyek közös csoportban találják magukat: ugyanarra a pártra szavaznak, hasonló a zenei ízlésük, osztoznak munkahelyi sérelmeikben és érdekeikben. A társadalom kohézióját ilyesmi ritkán fenyegeti, és ha igen, legtöbbször működésbe lépnek azok a mechanizmusok, amelyek feltartóztatják a széthúzás erőit: iskola, média és a többi.

A baj akkor kezdődik, ha egy ilyen határ szimbólummá válik, iránytűvé olyan kérdések megválaszolásakor is, amiknek az eredeti „mássághoz” semmi közük. Ha a „Zsidó” és „Nem-Zsidó” azt jelöli, amit a világból nehéz megérteni, ami félelmet ébreszt, ami fenyegető és gáncsol, azaz valami mást, mint amiben a valóságos zsidók és nem-zsidók tényleg mások. És egyidejűleg elfedi azt, amiben azonosak, és azonosulnak egymással.  „Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben, egyetlen szónak, egyetlen fogalomnak sincs reális, világosan artikulálható értelme” – írja erről a jelenségről Kertész Imre. Sajnos a mai Magyarországon sokszor ebben a szemantikai mezőben téblábolunk – valószínűleg még hosszú ideig. Ettől sokan és joggal rosszul érzik magukat. Érdemes tudni, hogy miért.

Kovács András szociológus, CEU