A köznapi és média-diskurzusokban evidencia számba megy, hogy vannak „zsidók”, akiket környezetük csoportként érzékel, és van a környezet, ami ugyanebben az érzékelésmezőben gyakran konfliktusba kerül az előbbiekkel.  Na de mi teszi „zsidókká” – azaz a többiektől csoporthatárok elválasztotta kollektívummá a konkrét zsidókat, akik a „terepen” valóban együtt élnek szomszédjaikkal, munkatársaikkal, főnökeikkel, családtagjaikkal, a bolti eladókkal és a futball-huligánokkal – azaz így, együtt, a „nem-zsidókkal”?

A zsidó identitás vitathatatlanul sokféle módon megélhető, és természetesen nincs elsődleges vagy másodlagos, értékesebb vagy helyesebb ezek között, mindegyiket egyformán tiszteletben kell tartani és az adott egyén nyilván azt tartja a legmegfelelőbbnek, amelyikkel azonosul. Rabbiként azonban mégis abban hiszek, és ezt próbálom a gyerekeimnek és a közösségnek is megmutatni, hogy a legszebb, legtartalmasabb és a legboldogabb életet ezek közül a vallási hagyományhoz kapcsolódó, az ünnepek köré szerveződő élet tudja nyújtani. Az utóbbihoz viszonyítva, annak tükrén keresztül írok a többiről is.