A zsidó identitás vitathatatlanul sokféle módon megélhető, és természetesen nincs elsődleges vagy másodlagos, értékesebb vagy helyesebb ezek között, mindegyiket egyformán tiszteletben kell tartani és az adott egyén nyilván azt tartja a legmegfelelőbbnek, amelyikkel azonosul. Rabbiként azonban mégis abban hiszek, és ezt próbálom a gyerekeimnek és a közösségnek is megmutatni, hogy a legszebb, legtartalmasabb és a legboldogabb életet ezek közül a vallási hagyományhoz kapcsolódó, az ünnepek köré szerveződő élet tudja nyújtani. Az utóbbihoz viszonyítva, annak tükrén keresztül írok a többiről is.

A Magyarországon élő zsidó közösség több tekintetben megváltozott a rendszerváltáskor létezett közösséghez képest: ma már a többség identitásában a holokauszt nem foglal el központi helyet, már nem az identitás meghatározó elemeként jelenik meg. Része a közbeszédnek a „zsidó téma”, a zsidók is könnyebben tudnak „válogatni” az identitások és a vallási irányzatok között. A közösség létszáma csökkenő tendenciát mutat, a vegyesházasságok aránya magas, de érzékelhető ezzel ellentétes trend is, hiszen sokaknak ismét (értsd: 1-2 generációnyi kihagyás után újra) fontos lett a zsidó házastárs és a rabbi általi esketés.

Minden téren (zsinagógák, iskolák, közösségi terek) nagyobb a választék, mint évtizedekkel ezelőtt. Sokkal könnyebben elérhető a vallásos élethez szükséges infrastruktúra, a többség mégis kevésbé kötődik a valláshoz; de lehet, hogy csak nem találja a helyét a zsinagógában, és kapcsolódna a vallási élethez, de nem abban a formában, amit a zsinagóga kínál. A többség vallási értelemben teljesen képzetlen, héberül olvasni, imádkozni nem tud, az imákat nem érti, a tényleg mindennap előforduló háláchá (zsidó vallásjog) területén is járatlan (benzinkúton a cappuccino kóser? Vagy vega étteremben a saláta?), általában sem a hagyományos, sem a kortárs rabbik bibliakommentárjait nem ismeri. A helyzet a rendszerváltás utáni években széles körben használt „zsidó reneszánsz” egyértelműen pozitív jelzőjéhez képest felemás; részben örömtelibb, részben szomorúbb, de mindenképpen összetettebb.

Magyarországon nem a „sámor”, hanem a „záchor” identitás a meghatározó: ez a két szó jelöli a sábátra vonatkozó kétirányú kötelezettséget: sámor, azaz „őrizd meg” (jelentése: a tiltott tevékenységektől tartózkodni kell, azaz be kell tartani a szombatra előírt tételes tilalmakat) és záchor, azaz „emlékezz” (jelentése: kidust kell mondani). Amikor az identitással kapcsolatban használom, hasonló tartalmat értek a két fogalom alatt, mint Michael Wegier: a szabályokat megtartó, háláchát követő, szombattartó, kósert fogyasztó, zsidóval házasodó, reggelente imaszíjban és imalepelben imádkozó, étkezés előtt áldást mondó, stb., tehát az előírásokat szabályosan, „a nagy könyvben megírt módon” megtartó zsidó testesíti meg a vallásosság „sámor” dimenzióját, míg az önmagát zsidóként definiáló, zsidó kulturális eseményeket látogató, antiszemitizmusra érzékeny, Izraellel szolidáris, zsinagógába alkalmanként eljáró, vallási eseményeken is résztvevő, de azok előírásait figyelmen kívül hagyó, ünnepeket családi eseményként megtartó, összefoglalóan „zsidósághoz kötődő identitás” a „záchor”.

Toronyi Zsuzsanna írja a disszertációjában, hogy a „szekuláris értékrenden alapuló európai társadalmakban (…) a ráció és a humanista elvek alapján szerveződő új, nemzetállami közösségeket (…) a „nemzeti” múzeumok reprezentálják. A régi, vallásos kultusz közösséget formáló és megtartó ereje helyett ezek az intézmények váltak a modern, szekuláris társadalmak új szentélyeivé”. Európában a nagy francia forradalom után (de legkésőbb a nemzetállamok korától kezdődően) egyre nagyobb teret nyert asszimiláció (emancipáció, szekularizáció és akkulturáció) a mi vallásunkban okozta a legszélesebb spektrumú és legnagyobb mértékű eltávolodást a korábbi struktúráktól.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis. A rendszerváltozás után felnőtt generáció új igényei ellenére a hitközségi struktúrák változatlanok, a hitközség és a templomkörzetek keretei között működő zsinagógák néhány kivételtől vagy alkalmi eseménytől eltekintve képtelenek jelentős bázist megszólítani. Az ortodoxia (és az EMIH) sem tud vallásos, tartós, tömeges bázist kialakítani, akik a rabbijaik által optimálisnak tartott módon követnék a háláchát.

A zsidó vallás szent szövegei változatlanok, a kinyilatkoztatás megtörtént, próféták már nincsenek, akik új textusokat alkotnának. Noha a Tánáh szövege változtathatatlan, nem egészíthető ki, egy másik lényeges attribútum is jellemzi: a tartalma új magyarázatokkal, új helyzetekre érvényes mondanivalóval, új interpretációval tölthető meg. A mai rabbi feladata, hogy ugyanazt a szöveget olvassa, amit mindenki, de azt értse meg belőle, amit korábban senki. Ugyanazt a szöveget olvassuk, mint régen, de nem tilos olyan módon értelmezni, ahogyan korábban mások nem tették; a zsidóság fennmaradásának fontos eleme volt a változatlan szöveg rugalmas módon történő interpretálása.

A magyarországi zsidók többsége a neológiához tartozónak vallja magát, de nem tudjuk, mi a neológia, mert a mai formájában szinte a definiálatlanságig sokszínű, önmagával ellentétbe kerülő irányzat; meghatározatlanok a határai, következetlen a gyakorlata és nincsen mögötte konzekvens háláchá.

A hívek többsége bizonyos kérdésben ortodox (helyenként – de azért nem mindenhol – függöny van a férfiak és a nők között a zsinagógában, nő nem mondhat kádist), más kérdésben konzervatív (zsinagógába, de csak oda szabad utazni szombaton), de leginkább semmilyen háláchát nem követ. A neológia a nő-kérdésben a legszigorúbb ortodox gyakorlat határát súrolja, közben bizonyos tekintetben a reform irányzat is konzekvensebb vagy szigorúbb nála. Számos középkori rabbi arra az álláspontra helyezkedett, hogy nők olvashatják a férfiaknak Eszter tekercsét purimkor, a férfiak ezzel teljesítik a megilá hallgatás kötelezettségét (néhányuk szerint a minjenbe is beszámíthatók a nők purimkor), 17. századi forrás számol be arról, hogy nő mondott kádist a szülője után, a középkori Európában volt példa nők általi imaszíj légolásra és sófárfújásra; ilyen esetek a neológiában nem fordulhatnak elő. (A mai napon történt első alkalommal, hogy neológ zsinagóga helyszínt biztosított reform és neológ közösségek közösen szervezett, részben nők általi megilá olvasásának).

A neológ gyakorlat következetlen, divergens vagy szabályozatlan, meghatározatlan volta magában rejti azt a lehetőséget, hogy olyan vallási szabályozás, mindennapi gyakorlat, ezek háttereként funkcionáló ideológiai elkötelezettség vagy ezek eredményeként kialakuló hangulat és közösség jöjjön létre a zsinagógában, ami vonzóvá teszi olyanok számára is, akik addig nem jártak vagy bizonytalannak, kapcsolódni képtelennek érezték magukat. Ideális esetben olyan szervezeti, ideológiai vagy gyakorlati változások előtt áll a neológia, amelyet a közösség igényel, katalizál, a rabbi legitimál, és amelyek által kapcsolódni tud a világ többi részén élő zsidó közösségek trendjeihez.

A neológ zsinagóga skanzenné válásának megakadályozásához a zsinagógai közösségi tér-funkció spektrumának szélesítése és színvonalának erősítése szükséges. A másik kulcsfontosságú lépés a közösség kohéziója szempontjából a kiemelkedő színvonalú formális és informális oktatás lenne, amihez a nem vallásos szegmens is szívesen tud kapcsolódni.

Összefoglalva: korszakos jelentőségű lehetőségek hevernek a zsidó közösség lába előtt.

Kurucz Ákos rabbi