Kiábrándultál?

A Limmud egyik beszélgetésének hatására jött felszínre bennem egy talán sokakat foglalkoztató kérdés: mit tehet egy zsidó, akiben felébred a szellemi szomjúság, a spiritualitás iránti vágy? Tehát eddig nem tört magának utat, de valamiért most parancsoló erővel megjelent. Mit tegyen, ha itt az merül fel kérdésként, hogy egyáltalán rálépjen-e az ő „zsidó útjára”? Vezethet-e az elég messzire?

Egy nagyformátumú amerikai rabbi, Joseph Ber Soloveitchik (1903-1993), mesélte, hogy egyszer hosszan beszélgetett egy kereszténnyé, sőt keresztény vezetővé lett zsidó származású nővel arról, hogy miért vált kereszténnyé. A beszélgetés alapján Soloveitchik három szintjét különítette el a kiábrándultságának. Ezt egy beszédéből szó szerint idézem:

„Az első a szülői szint. Már korán volt benne szellemi szomjúság, de amit otthon talált - egy kocsi, két kocsi a garázsban, majd három, öt - ha az ember tartalomra vágyik, az autó nem helyettesítheti. Ez olyan, mint világkörüli útra menni spirituális élményért.

Aztán persze elment a rabbihoz a zsinagógába. Ezzel a második szinten is kiábrándult. A rabbi, a nő elmondása alapján, maga volt a spiritualitás ellenpólusa. Nem vagyok meglepve.

Így végül - és higgyék el, nem akarom, hogy félremagyarázzák, amit most fogok állítani - végül valaki javasolta, hogy menjen el Izraelbe és ott megtalálja a spiritualitást. És nem találta meg. Az lett a benyomása, hogy Izrael fő tevékenysége Amerika utánzása. És a világiasság nem csak az amerikai zsidó ideálja, hanem az izraelié is, talán még inkább, azt is mondhatnám.”

Megengedheti-e magának a zsidóság, hogy éppen azok a tagjai, akikben a szomjúság nagy, kitérjenek belőle azok miatt, akik a saját kisszomjúságukat teszik meg a zsidóság normájának?

facebook
twitter
flickr
RSS